Angyali gyermek

"  ....   Ahogy átlépte a kapu vonalát, mintha önmagát is elhagyta volna. Látta testét az egyre növekvő tömeg felé futni, látta, ahogy átverekszi magát rajtuk, s látta a térdeplő hölgyet, ki önkívületében sír, zokog, összefüggéstelenül beszél, és egyre simogat egy apró testet. És látta magát, ahogy elerőtlenedő lábakkal lehull a magánkívül lévő hölgy mellé, s bár majd kiégetik szemét könnyei, melyek egyre elő kívánnak jönni, nem sír. Egyszerűen döbbenten nézi egyetlen kicsi fiát, szeme fényét, ahogy fekszik a hideg betonon, és nem mozdul. Erősen remegő kézzel nyúlt fia arca felé, s elsimított róla egy kósza tincset, mely az ütközéstől az arcocskájába hullott. S mikor megtette ezt a feleslegesnek tűnő mozdulatot, egyre csak simogatta őt. Nem sírt. Képtelen volt rá. Fájdalma egyszerűen letaglózta. Csak térdelt s a világ megszűnt a számára. Csak ketten voltak: ő és kisfia. Nem érzékelte a világot, sem a körülöttük állókat, sem a nem oly messziről hallatszó mentő szirénaszavát. ....  "

".... Döbbent fájdalmában hol férjére, hol pedig kisfiára nézett, aki hófehér ágyon, hófehér arccal, hófehér korházi ruhácskában feküdt, mozdulatlanul. Nem szólt, nem kiáltott, nem is zokogott. Képtelen volt felfogni a történteket. Beilleszteni eddigi nyugalmas, boldog életükbe a mai nap tragikus eseményeit. Nem bírta elfogadni, tényként kezelni a történteket. Olyan volt ez számára, mintha rémálmai keltek volna életre egyetlen eseményben. Tagadólag szakította el tekintetét az őt szomorúan figyelőkről s most már minden idegszálával Julian felé fordult. Leült mellé, az odahelyezett, puha székbe és kezébe vette az eddig az ágyon nyugvó apró, hideg kezet. Simogatta, arcához, szájához emelte, miközben egyfolytában biztató szavakat suttogott gyermekének. Kérve, könyörögve, hogy ne adja fel. Nem adhatja fel, mert szüksége van rá!  .....  "